Az elmúlt évek, de inkább az elmúlt évtized az agglomeráció drasztikus létszámnövekedéséről szólt. A fővárosban folyamatosan csökken a belső kerületek lélekszáma, növekszik az elvándorlás. Ma már csak bő másfél millió ember él összesen Budapesten. Közülük is elsősorban a 28-40 év közötti, aktív kereső korosztály vándorol el, választja új életterének, lakhelyének a főváros közelében lévő agglomerációs települések valamelyikét. Ezt a folyamatot a kormányzat is ösztönzi, befolyásolja, a különböző új otthonteremtési kedvezmények, támogatások biztosításával. Az agglomerációba költözők jelentős része a napi munkavégzése miatt visszaingázik a fővárosba. Ami miatt hatalmas reggeli és délutáni forgalom fojtogatja mind az agglomerációt, mind a fővárost. Egyes becslések szerint egy teljes Budapestnyi (!!!) dolgozó ingázik pluszban minden nap be az agglomerációból.
A fővárosi munkahelyeknek kell a dolgozók után “költözni”
Az agglomerációban élők pedig napi 1,5-2,5 órát töltenek közlekedéssel, még akkor is ha a személyautók helyett a tömegközlekedést választják. Ez a folyamat nem látszik lassulni, így teljesen új alapokra kell helyezni az agglomerációban élők munkába járását. Szinte félévente születnek tanulmányok arról, hogy a peremkerületekben mely főközlekedési utakat kellene továbbfejleszteni. Vagy hogyan kell(ene) átszoktatni a közlekedőket a főváros peremén, a metró végállomások környékén kialakított P+R parkolók használatára. Azonban ezek egyre inkább csak szépségtapaszok lesznek a folyamatosan eszkalálódó közlekedési mizériára. Több polgármester társammal folytattam hosszú megbeszéléseket arról, hogyan lehetne orvosolni ezt a problémát és évek alatt körvonalazódott bennem a kézenfekvő megoldás. A fővárosi munkahelyeknek kell a dolgozók után “költözni”. És nem az elköltözött dolgozónak visszajárni a fővárosba dolgozni. Sarkalatos pontja az elméletemnek, hogy az elmúlt évtized agglomerációs betelepülői jellemzően értelmiségiek és irodai munkát végeznek.
A COVID bezártsága alatt, sokan home office-ba kényszerültek. Kiderült, hogy ha nem is 100 százalékos hatékonysággal, de munkát lehet otthonról is végezni. Arra is fény derült, hogy a fővárosba ingázók alig 25 százaléka (egészségügy, rendvédelem, közigazgatási, főhatósági szervek bizonyos területei, közszolgáltatók) dolgozik olyan területen, ami mindenképp szigorúan a fővároshoz köti. A pandémia időszakában drasztikusan csökkentek a dugók, közlekedési tumultusok a bevezető utakon és a fővárosban is. Az elmúlt 20 évben a fővárosi irodaház építések reneszánszukat élték. Ezért a presztízs lokációval rendelkező irodaházak, magas bérleti díjak mellett, nagyon nagy kihasználtsággal működnek.
Építményadót kell kivetni az irodaházakra
Véleményem szerint ezen kell változtatni! Olyan extra (építmény)adókat kell kivetni az irodaházakra, aminek a kötelező megfizetése már a beruházókat arra sarkallják, hogy jobban megtérülő módon fektessenek be. Ennek az adónak a mértéke akár megegyezhet a fővárosban átlagosan egy négyzetméterre jutó iroda bérleti díj mértékével. Itt csatlakozhatnak az agglomerációs települések. Az aktuális városvezetéseknek nem nagy kihívás felmérni saját településükön, hogy a lakosságuk mekkora százaléka dolgozik fővárosi irodákban, irodaházakban. Amennyiben a helyi képviselő testületek a Helyi Építési Szabályzatukkal (HÉSZ), településfejlesztési koncepciójukkal nem összeszerelő üzemek, vég nélküli logisztikai parkok sokaságát támogatják (amelyekbe már nem is találnak a betelepülő vállalkozások helyi munkaerőt a főváros szélén, inkább ma már 30-50 kilométerről szállítják az elsősorban betanított munkás besorolású dolgozóikat), hanem kedvezményesen elérhető telkekkel irodaház komplexumok megvalósulását ösztönzik, akkor 5-7 év alatt hatalmasat fordulhatna az ingázási tendencia.
A főváros külső gyűrűjében olcsó, elérhető irodaházakban a helyben élők végezhetik a munkájukat. Akár multinacionális cégek beosztottjaiként is, ezért a fővárosba ingázás jelentősen csökkenne. A közelebbi munkahely jelentős időt spórol meg a munkavállalóknak. Ami akár heti 14-18 óra is lehet, tehát több idejük jut magukra és családjukra. A munkáltatók zömének igazából nincs is szüksége a fővárosi irodára. Azok bérléséről elsősorban saját kényelmük érdekében döntenek céges felsővezetők. Akik főként a fővárosban élnek és ténylegesen ők akarnak a lehető legkevesebbet közlekedni a munkahelyükre. Tipikus példa erre a szentendrei úti MVM székház megépítése. Amelynek helyét az akkor már Leányfalun élő akkori MVM vezérigazgató jelölte ki. Így ő 20 perc alatt a munkahelyére ért. Előtte ő is bő egy órát ingázott a Villamos Művek korábbi székházába…)
A fővárosban lévő irodaházak zömét a bekerülési költségük 25-30 százalékáért át lehet lakáscélú ingatlanná alakítani. Így nem kell kongó szellemtelepektől tartani. Ebben a kormányzat, önkormányzat akár vissza is tud forgatni a bér-irodaházakat terhelő új adóból. Ráadásul hirtelen a piacon megjelenő lakócélú ingatlan-többlet lefelé viszi a fővárosi ingatlanárakat. Amivel már versenyképessé válnak egy-egy fiatal család számára az agglomerációban elérhető ingatlanokkal szemben – ezzel lassítható a főváros elnéptelenedése.
A befektetők jellemrajza szerint pedig a tőke mindig megtalálja a maga profitját. Maximum annak a realizálása vehet kicsivel több időt igénybe. Tehát magam nem tartanék a fővárosi irodaház-beruházók tömeges csődjétől sem. Meglátásom szerint egy nem túl összetett szabályozási rendszert megalkotva egyszerre több problémát tudna megfelelően kezelni a kormányzat,. És persze a főváros, valamint az agglomerációs települések többsége az ott élők nagyobb kényelmét is szolgálva! Gyenes Levente, 20 éve polgármester a 20 ezer fős Gyömrő városában. A kisváros a főváros külső gyűrűjén fekszik, ahonnan a lakosság közel 50 százaléka ingázik minden nap a fővárosba dolgozni.
