A föld rezonált. Több ezer cipő egyszerre dobbant a Pázmány Péter sétányon, mintha maga a város kezdte volna el a ritmust. Az aszfalt pillanatok alatt életre kelt: bokák lendültek, karok vágtak levegőt, a tömeg elemelkedett a hétköznapoktól, és belevetette magát a 42 195 méterbe – a kihívásba, az örömbe, a szenvedésbe. Itt most mindenki együtt indult, és mégis mindenki külön harcot vívott.
A 40. SPAR Budapest Maraton Fesztivál nem csupán verseny volt: ünnep, ahol országok, generációk és életek fonódtak egybe a futás mentén. A rajt utáni első percekben alig hallani mást, csak cipők ütemes koppanását, ahogy áthullámzik a mezőny a városon. Némelyek hallgatnak, befelé figyelnek. Mások már az első kilométereken mosolyognak, integetnek, ujjonganak – megérkeztek.
És ott vannak köztük a világ minden tájáról érkezők is – zászlók a hátakon, ismerős nyelvek a levegőben. Egy brazil futó először jött Budapestre, hogy megélje, milyen egy történelmi város utcáin futni, egy brit lány pedig magyarul próbál megköszönni egy pohár vizet. De a legnagyobb taps talán azoknak jár, akik nem láthatják az utat maguk előtt – a látássérült futók, akik guide-ok segítségével teszik meg ugyanazt a távot. Két ember, egy kötelék – szó szerint –, és benne teljes bizalom. Minden lépésük példamutatás: nincs akadály, amit ne lehetne legyőzni, ha együtt indulunk el.
A rakparti szakasz különösen embert próbáló: itt már némán szűkül a tekintet, szorosabb a szívverés. Harminc kilométer körül sokaknak jön el a „fal”, az a pont, ahol már nem a test visz tovább, hanem valami mélyebbről jövő akarás. Egy idős férfi, aki a mellkasán a „40 éve futok” feliratot viseli, lassít, de nem áll meg. Egy fiatal lány könnyeivel küzdve fut tovább – egy szerettéért, talán önmagáért. Mögöttük egy holland futó karját tárja szét, amikor meglátja a Parlamentet a Duna túloldalán – mintha hirtelen ráébredne, mit is jelent itt lenni.
A szurkolók egy másik világ. Úgy kiabálnak ismeretlen neveket, mintha rég nem látott barátokat köszöntenének. Gyerekek nyújtják a tenyerüket, kutyák is futnak egy-egy rövid szakaszon a kerítés mentén, dobszók, kürtök, megafonból éneklő szurkolók – mintha Budapest maga is futna a tömeggel.
A célba érkezés már egy másik világ: ott nincs különbség idő, kor, nemzetiség vagy célkitűzés között. Aki beér, győz. Van, aki felnéz az égre, van, aki letérdel, mások szinte megszédülnek a megkönnyebbüléstől. Egy látássérült futó és kísérője egyszerre lépnek át a célvonalon – mosolyognak, mintha az egész várost ők győzték volna le. Talán így is van. És miközben valaki a célba ér, más még csak most hajol meg egy kulacsért valahol a város egy másik szegletében. Ott még tart a küzdelem. Ott még zajlik az a verseny, amit nem stopperrel mérnek, hanem szívvel.
Ez volt a negyvenedik. Negyven éve emberek futnak végig Budapest utcáin, hogy újra és újra bebizonyítsák: a futás több, mint mozgás. A futás egy nyelv, amit mindenki ért. És ezen a napon – akár láttad, akár futottál, akár csak tapsoltál – biztosan te is beszélted.
